Gyülekezettörténeti sorozat
EVANGÉLIKUS OKTATÁS GYŐRBEN (1783-1948)
1783 az egyházi szolgálat újraindulása mellett az iskola újjászervezésének évét is jelentette. A pedagógiai munka eleinte ideiglenes jelleggel a gyülekezet szolgálati lakásaiban indulhatott meg előbb egy, majd két oktatóval. Egyikük Zathureczky Sámuel kántortanító volt, kinek neve egyházi énekszerzői tevékenysége nyomán máig fennmaradt.
1796-ban merült fel első ízben, komolyabb formában egy gimnáziumi tagozat indításának ötlete. Az egy évvel később megszervezett algimnázium kapcsán a gyülekezet azt tervezte, hogy főgimnáziummá fejleszti, azonban ehhez anyagi ereje önmagában nem bizonyult elégségesnek. Az egyházkerület az elkészült tervezetet végül nem támogatta, a kerület egyetlen evangélikus főgimnáziuma Sopron városában nyitotta meg kapuit.
Az iskola jó hírnévnek örvendett, a tanulók létszáma folyamatosan növekedett a korszakban. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a gyülekezet kényesen ügyelt arra, lehetőleg művelt, tudós férfiakat nyerjen meg az iskola irányítására. Így Győrben tanított néhány évig a 18. század végén Kis János későbbi dunántúli szuperintendens, valamint az 1820-as években Petz Lipót evangélikus lelkész, aki több mint tíz nyelven írt, olvasott és beszélt. A század második feléből pedig mindenképpen ki kell emelni Péterfy Sándor nevét, aki 1863 és 1865 között oktatott a győri evangélikus iskolában. A század első felében az iskola iránt megnőtt érdeklődés szükségessé tette a gyülekezeti épületek bővítését is. Erre két ütemben került sor 1823-24 illetve 1846-47 között.
A szabadságharc idején, 1848 őszétől kezdve folyamatos katonai beszállásolások nehezítették a tanítást. A kedvezőtlen állapotok évekig nem rendeződtek a gyülekezet által benyújtott kérvények ellenére, így a tanítók 1850-től magánházaknál szervezték meg a tanórákat. Épületeit a gyülekezet csak 1851-ben kapta vissza. A neoabszolutizmus időszakának egy részében, 1856 és 1861 között az algimnázium működése szünetelt, mivel a gyülekezet vezetői, valamint az iskola tanítói nem fogadták el, hogy az oktatás német nyelven történjen. Az algimnáziumi munka újraindulását követően ismét csendes évek következtek. Újabb jelentős változásokat az 1867 után meghozott új közoktatási törvények hoztak.
Az 1883-as középiskolákra vonatkozó törvény a következő előírást tartalmazta: „A középiskolákban a hittanárokon, a szépírás-, továbbá a tornatanítókon s a nem rendes tantárgyak tanítóin kívül, a tanárok száma (az igazgatót beleértve) a nyolcz osztályú intézetben legalább 10, a hat osztályúban legalább 7, négy osztályúban legalább 5. A rendes tanárok száma (az igazgatón kívül) bármely középiskolában nem lehet kisebb az abban fennálló osztályok számánál.”. Ezeket a feltételeket a gyülekezet anyagi megfontolásokból nem tudta vállalni, így az algimnázium 1885-ben végleg megszűnt.
Az elemi iskolát azonban négy osztályról hatra fejlesztették, és külön fiú-, illetve leányosztályokat indítottak. A 20. század első felében két alkalommal is szükségessé vált az oktatási célú épületek bővítése. Először 1900-ban leányiskola épült, majd 1930-ban a fiúiskola új épülete is elkészült. Ezt az immáron nyolc osztályra fejlesztett általános iskolai struktúra tette szükségessé. Ilyen keretek között működött tovább az iskola egészen az 1948 nyarán bekövetkezett államosításig.
Ahogyan a 19. század során, úgy a két világháború közötti időszakban is kiváló pedagógusok tevékenykedtek az iskolában. Közülük érdemes megemlíteni Benedek Vince nevét, aki szakírói munkásságával tűnt ki kortársai közül. Vagy éppen Kuszák Istvánét aki kezdeményezte, majd éveken át lelkesen szerkesztette az iskola Aranyhíd címen megjelent lapját. Emellett jelentős érdemei voltak abban, hogy az akkor még csupán kísérleti jelleggel bevezetett nyolcosztályos tanrend kipróbálásának egyik helyszíne éppen a győri evangélikus népiskola lett. Később a soproni evangélikus tanítóképző tanáraként folytatta pályafutását. Mellettük feltétlenül megemlítendő Fodor Kálmán neve is, kinek vezetése mellett az iskola énekkara országos hírnévre és elismertségre tett szert, azt maga Kodály Zoltán is nagy becsben tartotta és sokra értékelte.
KIS JÁNOS (1770-1846)
Felsőbb tanulmányait a soproni evangélikus líceumban kezdte, ahol 1790-ben társalapítója volt a Soproni Magyar Társaságnak, mely az ország első diák-önképzőkörének tekinthető. A líceum elvégzését követően Göttingenben és Jénában gyarapította ismereteit. Röviddel hazatérését követően a győri evangélikus iskola alkalmazta rektorként.
Lelkésszé szentelését követően Nagybarátiban kezdte meg szolgálatát 1796-ban. 1808-tól kezdődően soproni lelkészként tevékenykedett, majd 1812-ben megválasztották a Dunántúli Egyházkerület püspökének. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjai közé választották. 1842-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak.
Egyházi tevékenysége mellett irodalmi munkássága is jelentős. Bár maga is írt költeményeket, elsősorban a korabeli irodalmi élet megszervezésében játszott fontos szerepet. Emellett kiemelésre méltó Kazinczy Ferenccel folytatott levelezése, valamint ő ismerte fel elsőként Berzsenyi Dániel irodalmi tehetségét.
PÉTERFY SÁNDOR (1841-1913)
Gimnáziumi tanulmányait Kőszegen kezdte, ám az algimnáziumi osztályok elvégzését követően a család anyagi helyzete nem engedte meg, hogy továbbtanuljon. Tudásának bővítése érdekében segédtanítóként helyezkedett el, illetve több alkalommal vállalt magántanítói állást. Pálfy József igazgató támogatása mellett alkalma nyílt a soproni tanítóképző elvégzésére.
1861-ben Nagykanizsára került, ahol megszervezte és vezette a helyi evangélikus iskolát. 1863-tól már a győri evangélikus iskolában tanított, ahol 1865-ig maradt. Itt kezdte meg pedagógiai témájú írói tevékenységét. Karrierje igazi kibontakozása viszont csak pesti évei alatt indult meg.
Először a pesti evangélikus gyülekezet iskolájának tanára, majd igazgatója volt. 1877-ben tanítóképezdei tanárnak nevezték ki, innen vonult nyugdíjba 1896-ban. Széles körű társadalmi tevékenységet folytatott aktív éveiben. Több pedagógiai egyesületben, társaságban viselt vezető pozíciót. Számtalan tankönyv megalkotása fűződött nevéhez.
Céljának tekintette az anyagilag szűkölködő pedagógusok felkarolását, ezért hozta létre 1875-ben az Eötvös-alapot. Másik nagy terve a Tanítók Házának felállítása volt. Az Eötvös-alap elnöki tisztéről való lemondásáig két ilyen intézményt sikerült felállítani Kolozsvárott illetve Budapesten.
PETZ LIPÓT (1794-1840)
Soproni tanulmányai után a kor szokásainak megfelelően külföldi tanulmányútra indult. Jénában töltött másfél évet. Hazatérését követően rövid ideig magánnevelőként tanított, majd 1817-ben Győrbe került, ahol az evangélikus iskola rektorának nevezték ki. 1819-ben elhagyta a várost, ám 1821-től ismét Győrben tevékenykedett segédlelkészként, s egyben iskolai oktatóként. 1829-ben hagyta el végleg a várost, és haláláig szülőhelyén, Sopronban élt és dolgozott.
Rendkívüli műveltségével és felkészültségével kitűnt kortársai közül. Különösen a nyelvek vonzották. Folyékonyan írt és beszélt a magyar mellett angolul, németül, tótul, latinul, spanyolul, portugálul, olaszul, franciául, héberül és görögül. Emellett tanulmányozta az arab, török, szanszkrit és perzsa nyelveket is. Győrben ő volt az, aki Ľudovít Štúrt a tót nyelv és kultúra tanulmányozására bíztatta, s ezáltal közvetett módon szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredés megindulásában.
(szöveg: Világi Dávid történész, levéltáros)