Lk24,5a Miért keresitek a holtak között az élőt?

Keresztyén Emlékező Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Talán furcsa kijelentéssel kezdem, de nem egy ünnepen vagyunk együtt itt ma a templomunkban, hanem egy hagyományt követve. Azt a hagyományt, melynek mentén minden november elsején meghívjuk azokat, akiknek az elmúlt hónapok az elvesztés kényszerűen elhordozandó terhét hozták. Evangélikus Egyházunkban a mai nap nem ünnep, a régi hagyomány az örök élet vasárnapjára, vagyis az egyházi év utolsó vasárnapjára tette az éves megemlékezést. De a vegyes felekezetű családok miatt is beépült és hagyománnyá vált gyülekezetünkben ez az alkalom. Nem csupán együttérzésről van szó, hanem arról, hogy szeretnénk ma is mindenkinek a szívére helyezni az evangéliumot. Az egyetlent, amit a halál nyomán érdemes és értelmes felhozni.  Így vagyunk most itt együtt, megérkezve, majd tovább indulva, de közte, ez az alkalom egy lépcsőfok. Egy lépcsőfok a gyászból való kilábalásban, azzal, hogy az egyetlen vígasztalóra, reménysugárra tekint, az Úr Krisztusára. Persze a templom falain kívül is azt látjuk, hogy különös igénye az embernek, hogy ezen a napon meginduljon, s akár az ország távoli pontján is felkeresse azokat a sírokat, melyek előre ment szeretteit rejtik el szemei elől. Egy nap, ami arra ösztönöz minket, hogy ebben a rohanó világban s rohanó életben, -melyben egy esztendő úgy múlik el, mint egy nap-, hátra tekintsünk. Arra ösztönöz, hogy emlékezzünk, ne csak felejtsünk. Visszatekintve, talán azokra, akik elindítottak minket az úton, féltő szeretettel, kézenfogva, szülői szeretettel. Vagy azokra, akikkel vállt vállnak vetve, szívet szívhez kötve, az Úr áldása alatt lépkedtünk az élet útvesztőiben, keresve a helyes irányt, de együtt, közösen. Vagy visszatekintünk azokra, akiket ajándékba kaptunk -gyermekekre, unokákra-, karunkban tarthattuk őket, de aztán oly gyorsan s ember számára felfoghatatlanul elkérte őket az Isteni szándék-akarat. Megállunk, s visszatekintünk, mint az az ember, aki észreveszi, hogy útközben valamit elveszített, egy különleges értéket, s visszafordulva szemével kutatja az út porát. Így vagyunk most mi is, kutatjuk egy-egy sír mellett megállva, vagy éppen itt a templomunkban veszteségünk megülepedett, vagy megülepedésre váró porát, s előbukkan belőle egy-egy arc, szó, emlékek foszlánya, s mi felemelve hol nevetünk, hol pedig sírunk mindazon, amit vissza már teljes egészében nem kaphatunk. Igen, így tapasztaljuk meg létezésünk egyre fokozódó magányát, s tulajdonképpen értetlenül állunk mindaz előtt, amit a halál ténye hoz az életünkbe. Éppen ezért lehet fontos az az ige, amit felolvastam, az, amit Jézus sírkamrájába belépő asszonyoknak tesz fel a fénylő ruhába öltözött férfi: Miért keresitek a holtak között az élőt? Egy reményét veszített csapat, akik már csak a halott Jézus testét akarják megkenni a szokásoknak megfelelően, megadva a végtisztességet, de rutinszerűen, most döbbenten állnak a kérés és a kérdező előtt. Mert látták a halált, tudtak Jézus sírbatételéről, és ez többet jelentett számukra, mint amit mindig hallottak a Mestertől, mármint, hogy fel fog támadni a halottak közül, felmegy a mennybe, hogy elkészítse övéinek is a helyet, s az utat. Döbbenten állnak, mert őket az átélt tény sorvasztotta, a halál ténye, nem tudtak elvonatkoztatni annak látszólagos véglegességétől, a mulandóság súlyától. Ehhez képest a szó, az ígéret olyan megfoghatatlannak tűnt, valószínűtlennek. Testvéreim, mi is ismerjük az ígéretet, a beteljesedéssel együtt, tanú számunkra a Szentírás, de sok elődünk hitvallása is, akik vallották az életet Krisztussal. Mégis gyakran ugyanezzel a reménytelenséggel állunk a sírok, ravatalok mellett, várva, hogy végbemegy a végtisztesség végletekig rutinszerű mozdulatsora. Majd beáll az a sajátos állapot, az a fajta rezignáltság, melytől talán nincs is szabadulás, csak rögzült mozdulatsorok: Megadni a végtisztességet, gondozni a sírt, beletemetkezni az emlékezésbe – ez a véget nem érő gyászfolyamat menetrendje. De hadd mondjam ismét: Nekünk ígéretünk van! S az ígéret szerint az Úr magához emeli a Benne bízót! Hát miért keressük a holtak között az élőt? Miért állunk annyira megtörten s értetlenül? Valójában a válasz is megvan: a bizonytalanság s a fájdalom miatt. Talán nem is a holtat keressük, hanem az emlékeinket, a múlt boldogságát, a történtek értelmét, s a mulandóságra adott választ. S ez érthető, hiszen emberek vagyunk, meg kell küzdeni a kereteinkkel, a határainkkal. De Testvéreim, a keresztyén ember nem válhat reménytelenné! Nem állhat úgy a sír mellett, mint egy végállomás mellett, csak úgy, mint aki hiszi, így tudja, hogy a halál nem a vég, hanem valami egészen újnak a kezdete. Valami újnak, tökéletesnek, az Úr kegyelme által. Ez a mai nap tehát nem arról szól, hogy pár napos vagy hónapos sebeket szaggassunk fel, hanem hogy az evangéliumra emlékeztessünk, s emlékezzünk, mely megszólalt a ravatalok mellett, s szólhat ma is. Az evangéliumra, s arra a reménységre, hogy az Úrnál élet van! Hát miért keresnénk akkor a holtak között az élőt? Ámen!